„A valós történelmi hátterű kisregények iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom a most napvilágot látott írását is, amely kis romantikával is fűszerezett”… „
A hét fős lovas csapat élén találkozunk Ábrányi Pállal, a kisregény kackiás (tetszetős), magyar bajuszos főhősével, az ugyancsak Thököly alatt katonáskodó hajdú káplárral (tizedessel). Közös elhivatottságuk, céljuk: a labancok (az osztrák császári katonák), vagy ahogy gunyorosan ők nevezik, a loboncok folyamatos nyugtalanítása, hogy ne érezzék otthon magukat a vidéken.
A kalandos események elvezetnek bennünket, olvasókat a Bükk szebbnél-szebb helyeire: Lófő-tisztás, Király-kút forrás, Csanyik, Királyasztal,
Forrásvölgy, Diósgyőr-Eger útja, Haller úr Diósgyőri vára, sőt Szentlélek,
ahol László testvér, a remete él, vagy a Szinva és a Garadna patakok
összefolyásánál kelepelő vízimalom, ahol a főhős kedvese, a molnár leánya, Piroska lakik.
A történelmi kisregények kedvelőinek felhőtlen boldogságot jelent, ha az események folyamán korabeli, autentikus kifejezéseket, szavakat fedezhet fel.
A szerző igazán elkényeztet bennünket.”
Dr. Rémiás Tibor Történész, muzeológus, Jósika András Múzeum igazgatója.
Egy kis szövegrészlet a regényből. „A két katona kényelmesen mellételepedett a fűbe, és a szervétából kivettek egy kis elemózsiát.
Csendben ettek, hiszen magyar ember evés közben nem beszél. Aztán Miska úgy gondolta, itt az ideje válaszolni.
– Thököly katonái lennénk, de ki tudja merre jár már a vezér, mi meg itt ragadtunk Borsod vármegyében.
Bevettük magunkat az erdőbe. A diósgyőri várban és Miskolcon vannak labancok?
– Rozzant juhakol ez már, nem félelmetes erőd. Lakni is alig lehet benne. A tető jórészt leégett, a fal beomlott.
A Haller uraság él benne a cselédeivel, meg egy kisebb őrség. De nem is kell több, hiszen Egert már bevették a császáriak,
Thököly meg, nehogy sértésnek vegyék öcsémuramék, de elfutott. Nincs szükség már a várra.
Az előző tél óta Miskolcon járt a kuruc, a török, most meg a labanc az úr.
– Ami igaz, az igaz, bátyámuram, mi is gazdátlan bujdosók vagyunk, akik egyik napról a másikra élünk az erdőben.
De, ha már meghívott minket szalonnázni, akkor hadd kínáljam viszont egy icce borocskával – szólt Miska, s átnyújtotta csikóbőrös kulacsát.
A kondás tisztességgel meghúzta…
– Jóféle bor ez, Tokaj vesszei szoktak ilyen fenséges nektárt csepegtetni, mihez hozzánk hasonló szegény jobbágy ritkán jut – mondta elégedetten.
A szája szélét kezével megtörölve befejezte az evést.
– Aztán merre tovább? – Azt mi se tudjuk. Thököly uram táborába mennénk, de minden irányban labancba ütköztünk, így aztán egyelőre maradunk.
Bár mióta a kontyos vereséget szenvedett Bécs alatt, urunk csak fut, meg mi is.
Munkács is elveszett, nincs már remény – kesergett.
A bujdosók – a szíves vendéglátást megköszönve – hamarosan szedelőzködtek.
Miska a kiürült kulacsot durva vászonzsákjába tette, majd a csomagot hátára vette.”
